Eddig azt hittem nem kell arról írnom, hogyan kell költeni a közpénzt, mert triviális és mindenki által elfogadott. Gondoltam ezt akkor is, amikor 2014 nyarán kihúzta nálam a gyufát L. Simon László címzetes főkáder, amikor pályáztatás nélkül, az ismerősének kiszórt pénzek után ezt mondta:

"Maga is olyat hív meg a fürdőszobájába burkolni, akiről tudja, hogy jól dolgozik. (...) A rám bízott közpénzzel ugyanígy kell eljárni"

Láthatóan azt akarta mondani, hogy a magánpénz és a közpénz költésének ugyanazok a szabályai. Mekkora marhaság, gondoltam. De ezt akkor még egyszeri kisiklásnak véltem, L. Simon magánszámának. Magyarázni a magyarázhatatlant. Azt gondoltam, nem lehetnek ilyen hülyék ezek a fideszesek, hogy ezt így akarják kimagyarázni. Ez biztos csak egyszeri túlkapás.

De nem. Kedden a Parlament elfogadta az egy nappal korábban benyújtott új jegybanki törvényt, ami kijelenti, hogy

„az MNB által létrehozott alapítvány vonatkozásában az alapító által juttatott vagyon elveszíti közvagyon jellegét”

Ugye ez azt jelenti, hogy az alapítványokba kimentett 260 milliárd forint közpénz sorsa soha az életben nem fog kiderülni (persze maximum addig, amíg ezek kormányoznak, de ezt mindig elfelejtik). Aztán a koronát maga Kósa Lajos tette fel a történetre, aki próbálta megmagyarázni, hogy miért nem közpénz a közpénz onnantól kezdve, hogy az alapítvány megkapja. Mindenkinek érdemes megnéznie, aki még nem tette meg, kiderül belőle, hogy Kósa Lajos egy másik életében nagyon tehetséges stand-up comedy előadó lehetne. A következőképpen indítja gondolatmenetét:

„Induljunk ki egy magánszemélyből. Magánszemély vagyok, a pénz az enyém.”

kép: Kettősmérce

STOP! ÁLLJ! Tisztelt Kósa Úr, ez itt már hibás. Rossz a kiindulás. Ezek szerint mégis tudatos hazugsággal, rendszerhibával nézünk szembe, és mégis el kell magyaráznom, hogy mi a különbség a magánpénz és a közpénz elköltésének szabályai között!

A közpénz és a magánpénz természete teljesen más. Nevezetesen az a különbség, hogy a magánpénz tulajdonosa és felhasználója ugyanaz, míg a közpénznél a tulajdonos és a felhasználó személye elválik egymástól. A közpénznél a pénz tulajdonosa a közösség, a társadalom, felhasználója valamilyen hivatalnok. Ez pedig jelentős különbségekhez vezet: a magánpénz felhasználását nem kell ellenőrizni, hiszen a tulajdonos maga költi el azt, míg a közpénznél ellenőrizni kell, hogy a tulajdonos érdekeinek és akaratának megfelelően lett-e elköltve.

És az ellenőrizhetőség fontossági sorrendben megelőzi a másik fontos pénzköltési feltételt: a hatékonyságot. Hiszen lehet, hogy hatékonyan költi el valaki magára más pénzét (azaz ellopja), de annál már mégis jobb, ha kicsit rosszabbul, de legalább a tulajdonos érdekei szerint van az elköltve.

Magyarán amikor L. Simon az általa jó munkaerőnek ismert szakembert hívja magánpénzéből dolgozni, az nagyon rendben van. Jól teszi, hiszen saját magát csak nem fogja átverni! De amikor ugyanezt a mi pénzünkből rendeli meg, akkor először is azt kell bizonyítania, hogy minket nem ver át. Hiszen az a pénz a miénk! Ennek igazolása végett találták ki a közpénz költési szabályokat, mint az átláthatóság, a pályáztatás, a pontrendszer, minőségi feltételek, stb. Ez nem azért van, hogy bonyolítsuk a világot, hanem azért, hogy a pénz tulajdonosa meggyőződjön arról, hogy a pénze elköltője nem veri át! Azaz az adófizetők biztosak lehessenek abban, hogy nem lopják el a pénzüket.

Ugyanez a logika vonatkozik az MNB alapítványokra is. Az MNB pénze közpénz. Ez triviális, de mostanra már bírósági ítélet is kimondja ezt. Azaz neki bizonyítania kell, hogy nem lopja el tőlünk. Az a kiindulási alap, hogy ez olyan, mintha egy magánember adna pénzt egy alapítványnak, alapvetően téves. Ha magánember adja a magánpénzét egy alapítványnak, akkor nem kell semmit sem ellenőrizni: magánpénzt a tulajdonosa költi el, bizonyos törvényi feltételek között azt csinál vele, amit akar. Közpénznél bizonyítani kell, hogy azt nem lopják el. Azaz hiába adja oda egy alapítványnak valaki a közpénzt, azt ellenőrizni kell, hogy a tulajdonos (a társadalom) érdekében tette-e. Ez mindennél fontosabb, nem helyettesíthető mással. Ennek az ellenőrzésnek alapvető eszköze a nyilvánosság és az átláthatóság. Ha valaki ezt megtagadja, akkor logikusan tételezhetjük fel, hogy nem a tulajdonos érdekei szerint jár el: azaz lop és csal. Képzeljük el, mi lenne, ha ez nem így lenne: holnap Orbán Viktor megalapítja a Magyar Alapítványt, és mindent közpénzt ide helyez át. Akkor mi csak adózunk, ők meg elrakják? Ki akar ilyen országban élni?

De hát nem újdonság ez. Több olyan terület is van, ahol a pénz felhasználója és tulajdonosa elválik egymástól, nem csak a közpénzek ilyenek. A közgazdasági szakirodalom jól ismeri ezt a jelenséget, ez az ún. megbízó-ügynök probléma. Például így működnek a piacgazdaság alapvető vállalatai: a részvénytársaságok. A részvényesek (tulajdonosak) megbízzák a managereket, hogy vezessék a céget a tulajdonosok érdekei szerint. Képzeljük el analógiaként, hogy az OTP részvényeseinek azt mondaná a vezető manager (Csányi Sándor), hogy ő az OTP pénzéből 260 milliárd forintot kiszervezett egy alapítványba, és mostantól kezdve ez a pénz „elveszítette OTP pénz jellegét” és semmi köze hozzá a tulajdonosoknak. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy másnap már nem ő vezetné ezt a céget…

Amikor Kósa Lajos azt mondja induljunk ki abból, hogy van a magánpénz, akkor ez kifejezi azt a jellemző fideszes mentalitást, hogy úgy kezelik a mi pénzünket, mintha az ő sajátjuk volna. Arcátlan lopás ez, semmi más. Félrevezetni a népet, elszedni a pénzét. Egy boldogabb és igazságosabb világban ez simán csak köztörvényes bűnözés. Ennyi. Az utolsó apró lehetőség, ha Áder János nem írja alá ezt a jogállamiságot porba tipró fecnit. Morális kötelessége így cselekedni.

Ha még nem tetted, csatlakozz Facebook oldalamhoz és kövesd későbbi bejegyzéseimet is: